A 4 órás és a 4 óra 30 perces iramfutók közt indultam, azaz kb. ennyi időn belül szerettem volna célba érni. Ez egy kényelmes, teljesítménytúrásoknak való tempó. Nem volt megerőltető, végig az orromon lélegeztem, pulzus se ment fel. A táv első harmada jól ment. Szép helyeken futottunk, jó sokan voltunk. Budára érve aztán egyre lassabb és lassabb lettem, kezdtek elhagyni a velemfutók. Az alagútnál (18 km)  már nem élveztem a futást (ami, a teljesitménytúrákból tudom, hogy rossz jel). 20 km-nél egy frissítőpontnál meg kellett állnom, de már a séta sem esett jól: nagyon fájtak a lábaim. Ekkor előztek meg a 4:30-as iramfutók. Ekkor már tudtam, hogy nem fog menni. Gondoltam, a parlamentig azért jó lenne kihúzni, és a táv hátralevő részén majd a 70-es troli segítségét kérem, de az Erzsébet híd után (27km) nem bírtam lépni se. Ilyet még soha nem éreztem a lábaimban, pedig jópárszor bejárták már velem a világot széltibe-hossziba. Egy aluljáróban leléptem, és csak a fogamat összeszorítva tudtam elmenni a Vörösmarti térre a földalattihoz. Nem tudtam se állni, se ülni. Egyszerre három kapaszkodót fogtam, és úgy tartottam magam a karjaimmal a metrón. 21 km (+6 km szenvedés). Álmomban se gondoltam volna hogy így leépültek a lábizmaim öt év alatt...